Az elmúlt években gyakran szembesültem az alázattal. Azzal, hogy magam hogy váltam az élettel, az emberi kapcsolataimmal, magammal szemben alázatos. Milyen út vezetett odáig, hogy előcsalogattam ismét a mélyből ezt a számomra fontos erényt. Megtanultam köszönni a reggelt, a napot, a mosolyt, a kedves dicsérő szót.
Rengeteg nehézségtől kímélhetnénk meg magunkat, ha alázatosak lennénk. Ez viszont nem annyira jellemző az emberi fajra. Mert inkább vagyunk dölyfösek, büszkék, mint alázatosak. A büszkeség és a dölyf az alázat ellentettje. Míg az alázat alacsony, szelíd és kedvesen engedelmes, addig a büszkeség magas, arrogáns és lázadó. Az alázat tágítja azt a világot, amiben élünk. A büszke embernek nagyon apró világa van, mert a büszkesége bezárta őt abba a szűk közegbe, amit úgy hívnak, hogy ego. Azáltal, hogy alázattal másokat fontosabbnak tartunk magunknál, kialakul egy olyan tulajdonságunk, hogy érdeklődéssel tudunk megközelíteni egy másik embert. Kinyílik a szemünk másokra, figyelünk rájuk, és ezért folyamatosan tágul az a kör, amiben élünk. Egyre több ismerőst és barátot szerezve, egyre nagyobb világot építhetünk magunknak. A mások iránti alázat teszi lehetővé számunkra, hogy magas szintű, minőségi kapcsolataink lehessenek. Az ember, társas lény, és mint ilyennek, kapcsolatokra van szüksége. A kapcsolatainak a minősége befolyásolja az élete minőségét is. Senki nem élhet egy gazdag, tartalmas életet, hogyha nincs, vagy ha üres, silány kapcsolatai vannak.